A repülőn egy fiatal férfi felrakta a koszos és elviselhetetlenül büdös mezítlábas lábát az ülésem karfájára. Többször is udvariasan megkértem, hogy vegye le, de hamar rájöttem, hogy a szép szó nála semmit sem ér. Végül olyan leckét kapott, amit biztosan nem felejt el egyhamar. 😨😲
A szüleimhez utaztam látogatóba, és ezt a napot már majdnem egy éve vártam. Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy utoljára találkoztunk, ezért csak annyit szerettem volna, hogy nyugodtan végigüljem az utat, lehunyjam a szemem, és pihenjek egy kicsit.
A repülőút közel öt órás volt, és már előre elképzeltem, milyen jó lesz kényelmesen elhelyezkedni és akár egy rövidet aludni is.
Csakhogy ez nehéz, amikor valaki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ.
Nem sokkal a felszállás után furcsa szagot éreztem. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Azt hittem, talán az ételkocsiból jön, vagy valaki kiöntött valamit. De a szag egyre erősebb és kellemetlenebb lett.
Pár pillanat múlva rájöttem, honnan érkezik.
Lenéztem, és megdöbbentem. Egy idegen mezítlábas láb hevert a karfámon. Koszos volt, ápolatlan, és olyan bűzt árasztott, hogy alig kaptam levegőt.
Hátrafordultam. Mögöttem egy fiatal férfi ült, aki teljesen természetesnek tűntette fel a helyzetet. Kényelmesen elterült az ülésében, mintha semmi szokatlan nem történt volna.
A körülöttünk ülők is kezdtek felfigyelni rá. Néhányan rosszallóan néztek, mások halkan összesúgtak. A feszültség egyre nőtt.
Megpróbáltam nyugodtan kezelni a dolgot.
— Kérem, vegye le a lábát a karfáról.
Még csak rám sem nézett azonnal, mintha megzavartam volna valamiben.
— Nem. Nekem így kényelmes.
Mély levegőt vettem.
— Ez az én karfám.
Elvigyorodott és vállat vont.
— Akkor üljön máshová. Nem fogom levenni.
A válasza után éreztem, hogy kezd elfogyni a türelmem. Óvatosan félretoltam a lábát, de néhány másodperc múlva visszatette ugyanoda, mintha valami ostoba játékot játszana.
A szag közben még erősebb lett. Az utasok már nyíltan mutatták, mennyire zavarja őket a helyzet.
— Borzalmas szaga van a lábának — mondtam határozottabban. — Nemcsak engem, hanem mindenkit zavar.
Fáradt tekintettel rám nézett, majd ingerülten odavetette:
— Akkor fogja be az orrát. Meg a száját is.
Abban a pillanatban rájöttem, hogy teljesen felesleges tovább vitatkozni vele. Az ilyen emberek nem értik a kulturált beszédet. Ekkor jutott eszembe egy egyszerű, de nagyon hatásos módszer, amivel megtaníthatom neki, hogy a tiszteletlenségnek következményei vannak.
És pontosan ezt tettem. 😒😧
Elfordultam, mintha megnyugodtam volna, majd megnyomtam a légiutas-kísérő hívógombját.
Amikor odaért, kértem egy forró teát. Semmi különöset, csak egy egyszerű teát. Néhány perc múlva visszatért vele. Megköszöntem, belekortyoltam párszor, majd nyugodtan ültem tovább, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Aztán egy adott pillanatban kissé megbillent a kezem.
A tea kiömlött.
Nem volt forrázó, de elég meleg ahhoz, hogy azonnal megérezze.
A fiú felordított, és villámgyorsan visszarántotta a lábát.
— Mégis mit művel?!
A légiutas-kísérő szinte azonnal megjelent. Nyugodtan bocsánatot kértem, és azt mondtam, hogy sajnálatos baleset történt. Ugyanakkor azt is elmagyaráztam, hogy az utas lába hosszú ideje az én karfámon volt, és többször kértem már, hogy vegye el onnan.
Ekkor a körülöttünk ülők is megszólaltak.
Többen megerősítették, hogy a kellemetlen szag az egész környéket zavarta. Mások arról beszéltek, hogy a fiatal férfi már a repülőút eleje óta tiszteletlenül és lekezelően viselkedett.
A légiutas-kísérő arcáról eltűnt a mosoly.
Higgadt, de határozott hangon közölte vele, hogy az ilyen magatartás elfogadhatatlan. Azt is hozzátette, hogy amennyiben továbbra is megszegi a fedélzeti szabályokat, a kapitány hivatalos intézkedést rendelhet el, és akár a leszállás után a hatóságoknak is átadhatják.
A fiú erre azonnal elhallgatott.
Valaki néhány sorral arrébb elmosolyodott. Aztán egy másik utas is. Rövid időn belül szinte mindenki rosszalló pillantásokkal nézett rá, és többen már nem is próbálták elrejteni a véleményüket.
Ő viszont többé egyetlen szót sem szólt.
A repülőút hátralévő részében rendesen ült a helyén, a lábait maga mellett tartotta, és feltűnés nélkül próbált viselkedni.
Én pedig végre hátradőlhettem az ülésben, lehunytam a szemem, és élvezhettem a nyugalmat, amire már a felszállás előtt vágytam.
Néha vannak emberek, akik csak akkor értik meg a határokat, amikor saját maguk is megtapasztalják a következményeket.
