39,5 fokos lázzal aludtam, amikor az anyósom jeges vizet öntött rám, és megparancsolta, hogy keljek fel a vendégek fogadására – de akkor olyat tettem, amire senki sem számított… 🫣😲
39,5 fokos láz gyötört. Minden porcikám fájt, a torkom égett, mintha csiszolópapírral dörzsölték volna végig, a fejem lüktetett, a fülemben pedig megállás nélkül zúgás visszhangzott. Úgy döntöttem, betakarózom, és próbálok egy kicsit pihenni, hátha legalább néhány percre megszabadulok ettől a kínzó állapottól. Az alvás tűnt az egyetlen menedéknek.
Eleinte nyugtalan álmok gyötörtek. Olyan volt, mintha sűrű, ragadós sárban vonszolnám magam előre, miközben valami egyre mélyebbre húz. Aztán váratlanul jeges víz csapódott az arcomba.
Összerezzentem, kapkodva vettem levegőt, és nehezen kinyitottam a szemem. Egy alak állt fölöttem.
— Még mindig alszol?! — hasított a fülembe az éles, rekedt hang.
Az anyósom volt. Az arca keménynek tűnt, mint a kő, ajkai vékony vonallá préselődtek, tekintete pedig szemrehányóan fúródott belém. Úgy nézett rám, mintha valami megbocsáthatatlan dolgon kapott volna rajta.
— Azonnal kelj fel! — emelte fel a hangját. — Egy órán belül itt lesznek a vendégek! Mindennek ragyognia kell! Takaríts ki, készítsd elő az asztalt! Ne heveréssz egész nap!
Megpróbáltam válaszolni, de alig volt erőm megszólalni. Lassan felültem, és remegő kézzel letöröltem az arcomról a hideg vizet.
— Anya… 39,5 fokos lázam van… A fejemet is alig bírom felemelni… — suttogtam kimerülten.
Ő azonban csak legyintett.
— Ugyan már! Mindenki megbetegszik néha. Én is voltam beteg, mégis elvégeztem a dolgomat! Ne merj szégyent hozni rám a vendégek előtt!
Abban a pillanatban valami végleg eltört bennem. A szavai nemcsak bántóak voltak — teljesen érzéketlenek és ridegek, akárcsak a jeges víz, amelyet az imént rám zúdított.
És akkor olyasmit tettem, amitől az anyósom teljesen kétségbeesett, később pedig könyörögve kért bocsánatot. De addigra már egyáltalán nem érdekelt. 😱😨
Lassan felkeltem az ágyból. A lábaim remegtek, a szoba pedig úgy forgott körülöttem, mintha elvesztettem volna az egyensúlyérzékemet. Mégis szó nélkül elsétáltam mellette. Az éjjeliszekrényen ott feküdt a telefonom – felkaptam, és az anyósom szeme láttára tárcsáztam a segélyhívót.
— Jó napot, mentőt szeretnék kérni… Nagyon rosszul vagyok. Közel 40 fokos lázam van, alig állok a lábamon, fáj a torkom és szétrobban a fejem… Igen, a címem…
Az anyósom azonnal felháborodott.
— Mit művelsz?! Egy órán belül megérkeznek a vendégek!
— Neked vendégeid lesznek. Nekem magas lázam és fertőzésem van. És ez az én lakásom. — Most először mondtam ki hangosan. Nyugodtan, határozottan, bocsánatkérés nélkül.
Miközben összepakoltam néhány holmit egy táskába, ő idegesen járkált fel-alá a konyhában, és magában morogva „őrült menynek” nevezett. Én azonban már nem figyeltem rá.
Húsz perccel később megérkezett a mentő. A mentős megmérte a lázamat, megvizsgálta a torkomat, majd komoly arccal bólintott.
— Kórházba kell mennünk. Ez nem egy egyszerű megfázás.
Felvettem a kabátomat, majd az ajtóban még egyszer visszanéztem.
— Mire hazajövök, te és a vendégeid nem lesztek itt. És még egyszer nem lépsz be ebbe a lakásba az engedélyem nélkül.
Az anyósom kinyitotta a száját, mintha válaszolni akarna, de már késő volt.
Kiléptem az ajtón, és határozott mozdulattal becsuktam magam mögött. Aznap először nem a láz, hanem a megkönnyebbülés futott végig rajtam.
