Azt hittük, a legnagyobb veszély a túlélés lesz… amíg meg nem láttuk őket…
De amikor rájöttem, miért néznek ránk úgy… már késő volt visszafordulni
Amikor magamhoz tértem, minden fájt. A levegő nehéz volt, füst és égett fém szaga töltötte meg a tüdőmet. A repülő darabokra szakadt körülöttünk.
Anna mellettem feküdt, sárosan, karcolásokkal, de lélegzett. Ez volt az egyetlen jó hír.
Felráztam, és lassan kinyitotta a szemét. A tekintete zavaros volt, de élni akart. Ez látszott rajta.
Nem maradhattunk ott. A roncsok bármikor lángra kaphattak. Segítettem neki felállni, és elindultunk a dzsungel sűrűje felé.
Minden hang túl hangos volt. A levelek zizegése, az ismeretlen állatok neszei… mintha figyeltek volna minket.
Nem telt el sok idő, amikor megláttuk őket.
Először csak árnyékok. Aztán alakok.
Férfiak. Testük festve, kezükben fegyverek. Csendben mozogtak, de egyenesen felénk tartottak.
Anna keze remegett az enyémben. Lefagyott bennem a vér.
Gyorsan lehúztam őt a földre, és elbújtunk a sűrű növényzet mögött.
Próbáltunk nem lélegezni.
De túl közel jöttek.
Az egyikük megállt. Lehajolt. Felvett egy törött fémdarabot a földről.
A tekintete lassan felemelkedett…
És pontosan arra nézett, ahol mi voltunk.
Akkor értettem meg: nem véletlenül találtak ránk.
Valaki… vagy valami… odavezette őket hozzánk.
És ez csak a kezdet volt.
A férfi tekintete nem tévedett. Pontosan tudta, hol vagyunk.
Egyetlen mozdulattal jelezte a többieknek, hogy maradjanak csendben. Nem rohantak ránk. Nem kiabáltak. Ez volt a legijesztőbb.
Anna alig kapott levegőt mellettem. Éreztem, ahogy remeg.
Aztán a férfi lassan megszólalt. Nem értettük a szavait, de a hangja nem volt ellenséges. Inkább… sürgető.
És akkor észrevettem valamit.
Nem ránk figyelt.
Hanem mögénk.
Lassan megfordultam, és amit láttam, az minden addiginál rosszabb volt.
A roncsok között mozgás volt. De nem ember.
Valami sötét, alacsony alak csúszott elő a fák közül. A mozgása természetellenes volt, mintha nem is a földhöz tartozna.
Anna halkan felsikoltott, de befogtam a száját.
A lény közelebb jött.
A férfi ekkor hirtelen intett nekünk.
Hozzájuk.
Egy pillanatig haboztam. Az idegenek… vagy az a valami?
Nem volt választásunk.
Kirántottam Annát a rejtekből, és futni kezdtünk feléjük.
Azonnal körbevettek minket, de nem támadtak. Védtek.
A lény megállt a fák között. Mintha figyelt volna minket. Aztán lassan visszahúzódott a sötétbe.
A csend nehezebb volt, mint a zaj.
Az egyik férfi közelebb lépett, és egy medált mutatott fel.
Megdermedtem.
Ugyanolyan volt, mint ami a nyakamban lógott.
Azt a medált apámtól kaptam. Azt mondta, egyszer majd megértem, miért fontos.
Most kezdtem.
A férfi rám mutatott, majd a dzsungel mélye felé.
És akkor végre megértettem.
Nem véletlenül zuhant le a gép.
Nem véletlenül maradtunk életben.
És ezek az emberek… nem ellenségek voltak.
Ők őrizték ezt a helyet.
És most… engem is.
Anna rám nézett, kétségbeesve.
„Mi történik velünk?” suttogta.
Nem válaszoltam azonnal.
Mert már tudtam az igazat.
És azt is, hogy nincs visszaút.
„Nem velünk történik…” mondtam halkan.
„Értünk történt.”
A dzsungel mélye felé indultunk velük.
És először éreztem azt… hogy nem a túlélés a cél.
Hanem valami sokkal nagyobb.
Valami, ami már régóta várt rám.
